SARUD
Látnivalók
Sarud Népi Építészete
A település hagyományos formában épített lakóházai a vályogfalazatú, szarufás – torokgerendás, nyeregtetős, vízvezetős díszes deszkaoromzatos típushoz tartoznak. 1850 előtt a kontytető lehetett az elterjedt, amint arra a két legrégibb ház, a Kossuth utca 4. és a 13. szám, példája is utal. Az egyenes ágasos, szelemengerendás ház emléke eleven, becslések szerint a múlt század végén a házaknak mintegy 20%-a ilyen volt. Még ma is gyakori a mestergerendás házbelső, bár 1920 óta már nem építik. A háromsejtű, ház – pitvar - kamra beosztású, ma általános háztípus már a 18. század végén ismeretes volt. A konyhából fűthető boglyakemence a mai napig általános, olykor még az új házakba is beépül.
A szabadkéményt a két világháború közötti időben váltja fel a zárt kamin kémény, a boglya alakú kemencét pedig 1940 óta hasáb alakúval vegyesen használják.
A falazat anyaga általánosan a vályog, nyilván földesúri irányítás eredményeként, a 18. század óta. Kőből és téglából uradalmi, illetve egyházi épületek már az 1800-as évek végén épültek. Ezek az anyagok azonban paraszti használatba csak 1900 óta, és inkább csak fundamentumként voltak használatosak.
A tetőfedés helyi természetes anyaga 1946-ig általánosan is a nád. 1732-ben még a templom is náddal fedett. A fazsindely inkább az uradalmi épületeken volt használatos. Parasztházakat csak a 19. század végén, szórványosan fedtek vele. A faluképre egykor annyira jellemző díszes deszkaoromzatok főleg 1900 és 1920 között készültek.
Sarud Története
A község neve az 1332 – 1337. évi pápai tizedjegyzékben Sorwld és Sorousd néven fordul elő, majd Saruldegyháza névalak is használatos lesz. Első okleveles említése 1324-ben történik. Ebben az időben még királyi birtok volt. 1324-ben Csanád egri püspök, a birtokaitól távol eső Mór falut cserébe adta Sarudért Károly Róbert királynak.
Hidvég faluban, 1493-ban állattartó püspöki major működött. Volt itt egy rangosabb zsindelyes uradalmi épület és majorház, kővel boltozott kút, öt új ház, földesúri ménes és jövedelmező halászat, ahonnét a földesúri konyhát sózott hallal, az egri püspöki halastavakat élő halivadékkal látták el. A falu neve ekkor Mezőhidvég volt.
A mohácsi csatavesztés után, 1549-ben jelent meg ezen a tájon először török-tatár rablócsapat, hogy a falvak népét a török császár, illetve földesúr részére történő adófizetésre kényszerítse. A lakosság ekkor elmenekült, s a falu 1549 és 1553 között néptelen puszta volt.
1554-től ismét kezdett benépesülni, de az 1558. évi urbárium még erősen tükrözi a kilenc év előtti pusztítás nyomait. Ekkor még Mezőhidvég a püspöki uradalom központja, aminek megszűntével a török földesúr, Szinán bég szedi az adót és robotoltat.
Sarud 1604-ben ismeretlen körülmények között ismét elpusztul, s ezúttal kilencven éven át lakatlan marad.
A török kiverése után, 1690-1693 között Tiszanánáról új jobbágycsaládokat telepítettek Sarudra, az ottani 24 puszta telekre. 1699-ben Telekessy István egri püspök visszaszerzi a török alatt eltulajdonított püspöki birtokokat, így Sarudot is. Ily módon 1703-ban már ismét az egri püspökség, a falu földesura.
1709 és 1711 között ismét elnéptelenedett a falu a Tisza mentén erősen pusztító pestisjárvány miatt. Az elmenekülő lakosság csak 1712-ben kezd visszatelepülni.
Az 1728-ben készült összeírás elmondja, hogy az itt található 36 jobbágycsalád közül csak 13 lakik nádból és sárból tapasztott, nádfedelű vályogházban, míg 19 kunyhóban, 4 pedig földbe ásott veremben él.
Az 1800-as évek elején készült katonai térkép egy egyutcás települést örökít meg, melynek temploma déli részen emelkedik. A jelenlegi templom mögött elterülő Zug a 18. század eleji állapotot idézi.
Az 1771. évi Mária Terézia – féle úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, s így 30 kishold szántót és 12 kaszás rétet mértek ki, minden egész telek számára.
1804-ben az egri püspöki uradalmat felosztották az újonnan alakított kassai és szatmári püspökég birtokába jutott Pusztahídvéggel együtt.
A falu jobbágyok lakta délkeleti részét a templomig Alvégnek, a másik részét Felvégnek nevezték.
A falu nagyobb arányú terjeszkedése 1901-ben indult meg, amikor az északi, északnyugati és délkeletei részeken parcellázások történtek. 1920 és 1945 után ugyanezeken a területeken fejlődik tovább a falu. A telkek bekerítése csak a 19. század legvégén indult meg.
A szalagtelkeken az udvarok soros elrendezésűek. Még ma is van több lakóházas soros udvar, de a parcellázások előtt jóval több volt.
Az 1980-es évekig közkutak híjával a Tiszáról hordta a nép az ivóvizet, hetente egyszer. Az állatok itatására az udvarokon deszkarovásos ásott kutak voltak. A falu utolsó szárazmalmát 1900 körül bontották le.
Sarudi hagyományok
A fiatalok szórakozásának másik színhelye a fonóház volt, ahol egy-egy háznál fonni gyűltek össze a lányok, de ha a legények is megjelentek, akkor már inkább énekeltek, mókáztak, zálogosdit játszottak, amely kiváltásánál a csók volt a leggyakoribb fizetőeszköz, mint ahogyan a véletlenül (de sokkal többet akarattal) leejtett orsó felvevéséért járt a legénynek. Általában a fonóházat is tiltotta a püspöki rendelkezés, de a sarudi jegyzőkönyvben nem tett róla említést.
A szórakozás köré csoportosuló szokások közül a mancsozás nevű játékra már 1767-ben találtunk adatokat. Ezt a méta-jellegű játékot két csapat téresebb helyen játszotta. Egy ököl nagyságú elhajított fagolyót, a mancsot kellett alkarnyi hosszú bottal úgy megütni, hogy azt a másik csapat játékosai sem elkapni, sem egy kiásott lyukba behelyezni ne tudják. Ekkor még a lányok és a legények együtt mancsoztak, ezért a püspök éppúgy megtiltotta ezt a játékot, mint a búcsú napi vigasságot, mert módot adhatott a fiatalok szabadosabb viselkedése. Még az 1930-as években is mancsoztak, de csak fiúk vettek részt a játékban.
A népviselet kutatása is a néprajz témakörébe tartozik. A paraszti viselet kialakulására egyaránt hatott a paraszti munka jellegéből fakadó okos célszerűség, és a saját munkával előállított vászon neműk felhasználásának lehetősége.
A XVIII. századi sarudi nő viseletre jellemző volt fehér vászon és gyolcs alsónemű, kékfestő vászonból vagy szövetből készült szoknya, amelynek alsó szegélyét rézfonalból készült csipkével díszítették. A már említett majorbeli szolgálólány a lakodalmára alsó és felsőruhákat, kendőket, főkötőt, csizmát kapott. A cselédek viselete nyáron vászon gatya és ing volt, a télen, dolmányt, nadrágot, szűrt, süveget hordtak, lábukat bőrkapcába tekerve saruba bujtatták.
A ruházat a még XIX. század első felében is hasonló volt, mint korábban. A nők a vásznat ekkor már jobbára csak alsóneműként viselték, felső ruházatuk anyagot vásárokon vagy városi boltokban vették meg.
A divat hatására azonban a ruhák szabása, színe és díszítése egyre inkább a polgári viseletet kezdte utánozni. A világos, színes-mintás ruhákat csak a fiatal leányok, illetve a mennyecskék viselték, de divatja volt a kékfestő anyagnak is, ezután már sötétebb színt tartották illendőnek. Fejüket virágos vászon – vagy kázsmírkendővel, télen bársonykendővel kötötték be. Téli viseletük jellegzetes darabja volt a bárányból készült, újatlan bekecs, és a kötött, meleg berliner vállkendő. Lábujjukon magas szárú, vagy gombos félcipőt hordtak. A férfiak általános hétköznapi viselete a cejnadrág, a vászoning, bocskor vagy bakancs volt, ünnepi viseletük a csizma, a sötétszínű nadrág – mellény – kiskabát és a felső félkabát, a szálas volt.
Nyáron kalapot, télen inkább szőrmekucsmát viseltek.
A gyermekek kicsi korukban még pendelyt hordtak, később szüleik szabásmintáját követő ruhákba öltöztették őket.
1945 után a régi viseletek csaknem minden darabja lassan-lassan megváltozott. Napjainkban ezeknek emlékét már csak a régi fényképek őrzik.
